PÉTER ESTERHÁZY
Az Atyának és Fiúnak –

Azt, hogy édesanyánk “meglehetősen kutyául van”, tudtuk évek óta,
mégis mikor apánk fölhívott telefonon, s gondosan, kimérten és új, eddig
nem hallott, kemény hanghordzozással tudtunkra adta, hogy anyánk így
meg úgy, s hogy ő nem tartaná, ez a személyes meggyőződése, fölösleges-
nek, ha ezekben a pillanatokban” otthon volnánk, azaz hazamennénk,
az mindőnket meglepett, szinte egyforma szókkal kezdtünk ógni-mógni,
hivatkozva a napi, halaszthatatlan teendőkre, ami nem fásultságot vagy
érzéketlenséget jelentett, inkább a természetes ösztönök megnyilvá
nulását, azt a józan meggyőződést, hogy nem lehet a „dolog” olyan
veszélyes”, hiszen még sohasem volt olyan veszélyes (ahogy éppen apánk
mondani szokta:,,addig nincsen baj, amíg nincsen baj, csak mikor baj
van, akkor van baj”); apánk azonban ránk mordult, mi pedig özönlöttünk
a világ összes tájairól.

HIDEG VAN…  AMIKOR VÉGRE FELÖLTÖZKÖDTÜNK.
NAGYON MEGLEPETTNEK LÁTSZOTT, HOGY FEKETE NYAK-
KENDOT LÁT RAJTAM, S KÉRDEZTE, KIT GYÁSZOLOK. MOND
TAM NEKI, HOGY ANYÁM HALT MEG. AMIKOR MEGKÉRDEZ-
TE, MIKOR, AZT FELELTEM NEKI: – TEGNAP- EGY KICSITEKÉT
HÁTRÁHOKÖLT, DE KÜLÖNBEN EGY SZÓT SEM SZÓLT.
KEDVEM LETT VOLNA HOZZÁTENNI, HOGY HISZEN ÉN NEM
TEHETEK RÓLA, DE LENYELTEM A MONDÓKÁMAT, MERT
ESZEMBE JUTOTT, HOGY EZT MÁR A FONÖKÖMNEK IS
MONDTAM. EGYÉBKÉNT IS MIT JELENT EZ? AZ EMBER MIN-
DENKÉPP HIBÁS EGY KICSIT.

(source: Vilenica Almanac 1988)